Mintha már nem csak az olvasókon/nézőkön/hallgatókon érződne némi letargia, érdektelenség, ha a hírekről van szó. Hanem rajtunk, újságírókon is. Mintha már nem akarnánk kérdezni, visszakérdezni, hanem megelégszünk az éppen odavetett valamivel. Ami egyre ritkábban válasz a valóban feltett kérdésre. Vannak a jól bejáratott, szinte kötelező sablonszövegek, panelek. Mindkét politikai oldalon. Más kérdés, hogy az egyik oldal többet beszél mellé. Nagyobb is a játéktere. Például, ha valamelyik kolléga megkérdezné, hogy mitől fáj a foguk, akkor hosszasan fejtegetni kezdik: mennyire is fontos a szájhigiéné, a rendszeres ellenőrzés, hogy mindenki odafigyeljen a fogmosásra, és csökkentse a fogszuvasodás kockázatát, de az okokat nem mondják el. Süketelnek. Persze azzal takaróznak, hogy ők a fogról beszélnek. Igaz is, csak épp nem a feltett kérdésre kapunk választ. És akkor jó lenne visszakérdezni... Néha az az érzésem, hogy egyetlen céljuk van a megszólalóknak: egy mondatba / szinkronba minél több, az ellenfélt szapuló jelzőt belezsúfolni, és kész is a válasz. Tudom, hogy kiábrándító, ha az ember sokadjára sem a feltett kérdésre kap választ. Az emberben ott van az, hogy minek küzdeni? Sőt, hogy ez fölmerüljön valakiben, még rá is lehet segíteni egy-egy jól irányzott telefonnal.
A célnak az is nagyon megfelel, hogy a honlapra feltöltenek egy videót. Ami rém kényelmes, mert nem kell kimenni sehova, letölthető, használható. Csakhát éppen a kérdezés lehetősége nincs meg. Valaki persze föltesz néhány (előre megbeszélt) kérdést, amelyre jön is a jólfésült válasz. Kommunikációs szempontból zseniális: minden médium a feltett 3-4 kérdésre adott válaszból csemegézhet, mindenki ugyanazt használja, az üzenet így aztán simán átmegy. Nincsenek kellemetlen kérdések sem, azzal sem lehet vádolni senkit, hogy a témában nem szólaltak meg. Kényelmes, gyors, mint a kész kaja, amelyet csak meg kell mikrózni.
Persze nem minden esetben lehet ilyen kényelmesen megúszni, letudni a tájékoztatási kötelezettségeket. De mostanság erre is jó kis ellenszert fejlesztettek ki: a nem mondunk róla semmit. A "nem tartozik a sajtótájékoztató tematikájához" kártyát bármikor elő lehet kapni. És ez idehaza már nem is nagyon számít kínosnak. A külföldi kollégák persze nagy szemeket meresztenek: mi az, hogy nem lehet kérdezni, miért mondják meg a sajtónak, hogy miről kérdezhet? Persze az ő főnökeik nem budapesti szerkesztőségekben ülnek, amelyeket akár föl is hívhatnak, ha valaki sokat kérdezősködik.
Mostanában az agyonhallgatás is divat. Ha kínos eset bukkan fel, semmi, vagy minimális és semmitmondó, lehetőleg témaelterelő pár mondat lehet csupán a válasz. De legtöbbször semmi. És ilyenkor tényleg hamar kifullad a dolog: ha csak kérdések vannak, és válaszok nincsenek, akkor nem igazán lehet érdekfeszítő anyagot/cikket gyártani. Hasonlóról nemrég már itt és itt írtam.
Persze nem minden esetben lehet ilyen kényelmesen megúszni, letudni a tájékoztatási kötelezettségeket. De mostanság erre is jó kis ellenszert fejlesztettek ki: a nem mondunk róla semmit. A "nem tartozik a sajtótájékoztató tematikájához" kártyát bármikor elő lehet kapni. És ez idehaza már nem is nagyon számít kínosnak. A külföldi kollégák persze nagy szemeket meresztenek: mi az, hogy nem lehet kérdezni, miért mondják meg a sajtónak, hogy miről kérdezhet? Persze az ő főnökeik nem budapesti szerkesztőségekben ülnek, amelyeket akár föl is hívhatnak, ha valaki sokat kérdezősködik.
Mostanában az agyonhallgatás is divat. Ha kínos eset bukkan fel, semmi, vagy minimális és semmitmondó, lehetőleg témaelterelő pár mondat lehet csupán a válasz. De legtöbbször semmi. És ilyenkor tényleg hamar kifullad a dolog: ha csak kérdések vannak, és válaszok nincsenek, akkor nem igazán lehet érdekfeszítő anyagot/cikket gyártani. Hasonlóról nemrég már itt és itt írtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése